Nagyapám, a foci és én

Nagyapám nagy focidrukker volt. A múlt évezredben, mikor hétfőnként még nem volt adás a fekete-fehér tévében és a tesóm a homokozóban azzal szédítette a néniket, hogy ő ha nagy lesz, nyugdíjas lesz, mert azoknak nincs semmi dolguk, csak ülnek a játszótéren egész nap... szóval akkor mi minden nyáron le voltunk passzolva egy hónapra Pécsre a nagyszüleinkhez.  És mindig volt valami meccs, amit nézni kellett, mert nem lehetett elkapcsolni. Illetve el lehetett volna, ha lett volna más csatorna a világon.:) Ja igen, akkor még föl kellett állni, átsétálni a szobán és a készüléken nyomkodni meg csavargatni gombokat…  Élénken emlékszem egy meccsre mondjuk 1986-ból... 

Ja, és persze ha Pécs, akkor PMSC, nem is kérdés. Tényleg, most hogy hívják? Az egyik  játszótér a focipálya (stadion?) mellett volt és a nagyszüleim szomszédja volt a Tüske Csaba, aki… fogalmam sincs, mi volt a csapatnál. Mea culpa, 10 éves se voltam. De a Tüske Csaba mindig adott nekünk piros-fekete zászlócskát (ami sokáig a banánsárga Ladánk tükrén lógott) meg matricákat, úgyhogy szerettük. Ahogy a focit is, utána még nagyon sokáig.

Aztán egy ideje valahogy nem. Nem tudom , mikor történt az elfordulás, de megtörtént. Az EB-re kijutást a fanyalgók sorában „élveztem” végig, fölháborított néhány fotó és elhalasztott tanévzáró, morogtam, hogy azért egy öngóltól ne ájuljunk már el… Na de tegnap… Ha be lenne kamerázva a nagyszoba, már a Youtube-on keringenének a videók az őrült magyar szurkolóról! J

És persze hihetetlen termékeny meccs is volt. Békésen fűzögettem  egészen a tizenvalahanyadik percig, volt a fejemben néhány dolog. Az első karkötő olyan is lett, amilyenre gondoltam, ónix, gyöngykupakok, szív fityegő.. a hegyikristályos változat tovább tartott, mindig megzavartak a gólok.:) Aztán elvesztettem a  fonalat és az eredeti gondolataimat és hopp, már kész is volt a piros-fehér zöld szíves darab. Az utolsó meg...ami a kezembe akadt. Semmi koncepció, semmi ideológia, csak jó sok 8 mm-es ásványgyöngy.

Meccs után elmentem futni, és hihetetlen volt, mindenki mosolygott (először nyilván arra gondoltam, valami nem stimmel J ), mindenki köszönt mindenkinek, és.. jó érzés volt, na! Úgyhogy lehet, hogy most színesben és távirányítóval, de újra visszalopakodik kicsit a foci a szívembe.