Miért nem készült ékszer a hétvégén?

Jó sűrű heteim vannak, csak kapkodom a fejem. Általában hétfőn este 8 körül tudatosul bennem, hogy megint eltelt egy hét, amikor közeledik a heti első fix program jó sok agykontrollossal. Aztán egyszer csak vasárnap este lesz. Ez a hétvége tervezhető volt, mégis mindig úgy csinálok, mint ha váratlanul érne és kapkodnom kellene, hogy minden beleférjen. Jó, mondjuk kell is.:) Péntek este haza anyáékhoz, szombat reggel indulás Pécsre, ahol a nagyszüleim vannak eltemetve és október közepén én is csatlakozom a szüleimhez, ha mennek. Na ez volt most. 

A pénteki hazaautózás is kalandos volt, amennyiben az út-és látási viszonyok teljes hiánya kalandnak mondható. A pályán még csak-csak, de utána... Szombaton pedig indulás hajnalban (nem annyira, de a szombat fél nyolc azért még hajnalnak mondható nekem), és meg sem álltunk egészen Kecskemétig (15 km...), mert lángos nélkül nem lehet elindulni. A mögöttünk álló sor legnagyobb derültségére rendesen rákiabáltam a lángosos nénire, de látva, hogy mire készül, kontroll nélkül tört föl belőlem, hogy "Az isten szerelmére, össze ne hajtsa!!!" De most tényleg, ki hallott már ilyet, hogy összehajtsanak egy sajtos-tejfölöst?? Barbárok!
Pécsig zuhogott az eső, köd volt, ott sem volt épp napos az időjárás, úgyhogy a szokásos városnézős-nosztalgiázós kultúrprogramról lemondtunk és a temető után haza is indultunk, két kötelező megállót beiktatva. Pécsen sajnos nem is fényképeztem, a temetőben ugye nyilván nem, amúgy meg a parkolón kívül nem nagyon volt mit. 

Szóval a két megálló. Dunaszekcsőn muszáj halászlét enni, Soltvadkerten pedig ki robogna át anélkül, hoyg fagyit enne? Így lett teljes a menü, amin nem lehet változtatni: sajtos-tejfölös Kecskeméten vagy Baján, halászlé Szekcsőn és fagyi Vadkerten.

Halkan jegyzem meg, hogy 20 éve Szegeden élek. Gyerekkorom óta bajai halászlé van otthon minden karácsonykor, bőszen hangoztatom minden lehetséges helyen, hogy mindkettőt szeretem, két különböző ételről beszélünk, nem kell itt ellentéteket szítani meg versenyezni, isteni mindkettő. Ezt tartom, persze, de tegnap először éreztem azt, hogy a 20 év azért csak megtette a hatását és már elfogult vagyok a jó tiszai halászlével szemben, ha választanom kéne, biztos, hogy a szögedi mellett tenném le a voksomat. Jó, kivéve, ha apa főzi. De ezt a dunaszekcsőit bármikor lecserélném egy algyőire vagy bármelyik jól sikerült szegedire. Mondjuk ha nem éreztem volna, hogy odakapott a paprika, lehet, hogy nem lennék ilyen biztos benne... A fagyi meg.. erről kell-e valamit mondanom? Nutellás-karamellás (jééézusom), melba és raffaello, legalább két hét lesz, mire kiheverem.
Mikor kijöttünk a halászcsárdából (jaj, azok a művirágok, az a kenyér és az a pincér mind erősítik a szegedi vonal győzelmét!), 10 percre kisütött a nap, így bár átszeltük a fél országot, mégis egy két négyzetméteres helyen forogva készült néhány kép, hogy dokumentáljam a napot és indokoljam az ékszertelenséget. De ma estére már elő van készítve a kis rendeléses füzetem és a fogóim, jöhetnek az újabb szépségek!