Mesteri hét

Nagyon jó hetem volt, nagyjából kitöltötte a pincér mestervizsga. Nem én vizsgáztam, csak a vizsgaszervezői oldalról követtem az eseményeket, de így is rendesen kipurcantam péntek estére. A kettőig tartó munkaidőmnek pénteken negyed nyolckor lett vége, de egy cseppet sem bántam. Minden tiszteletem azoké, akik család és munka mellett végigcsinálták a képzést és egész héten állták a sarat,  rengeteg időt és munkát fektettek bele hónapokon keresztül, és szívből gratulálok minden új mesternek!
Épp ezért a héten csak a minimális időt és energiát tudtam az ékszerekre fordítani, de szerencsére van hétvége, amit erre találtak ki! 

Először is rendet vágtam a kövek között, mert már eléggé szanaszét voltak a szoba szinte minden pontján, nem beszélve arról az őskáoszról, ami a szortírozásukra rendeltetett tárolóban uralkodott. "Before" képet nem csináltam, ennek nyilván oka van. Most nagyjából áttekinthető és újra követhető, mi és mennyi van éppen, magamat ismerve kb. egy-másfél hétig meg is marad ez az idilli állapot. Próbálok vigyázni rá, hátha...

Mivel megérkeztek már vagy két hete a téli-karácsonyi kiegészítők és néhány fülbevaló és könyvjelző már készült is velük, épp ideje volt valamit fényképezni is! Roppantott hegyikristály most éppen, de gyakorlatilag bármivel gyönyörű. Nekem mégis ez a havas-jégkirálynős verzió a kedvencem azt hiszem. 

 
Fehéren fényképezni igazi mission impossible, legalábbis számomra. :)
Még gyorsan mutatok két karkötőt, aztán ülök vissza a gyöngyös asztalhoz, mert szerencsére elláttatok bőven kérésekkel és mert gyönyörű idő van, tehát még fotók is készülhetnek ma. Bár.. .gyönyörű idő...gyöngyös asztal... a fene se tudja. Lehet, hogy inkább ki kéne menni a szobából? (Jut is eszembe: egy hete próbálok megírni egy napfényes-szegedes bejegyzést, lassan talán sikerül is.)
Szóval a karkötők: 

 Én nem bírom a macskákat. Olyan igazán nagyon nem, néha udvariasságból elviselem a jelenlétüket, de képtelen vagyok barátkozásra. Ezt legtöbbször érzik is és nem próbálkoznak, kivéve Emese iszonyatos fekete ördögét, aki tutira nem normális és képtelen az általam leadott verbális, nonverbális és mindenféle jelek dekódolására. Borzasztó, komolyan. És még azt is gondolja szerintem, hogy vicces. Mondjuk lehet abban valami szórakoztató macskaszemmel, hogy egy felnőtt nő sikítozik a szoba közepén és gyakorlatilag menekül egy bokáig sem érő izé elől. De nem, egy percig se gondolja, hogy valaha is haverok lehetünk. Biztos nőtt is, mióta utoljára láttam, úgyhogy a helyzet csak rosszabb lesz idővel. Vagy talán megkomolyodik, rájön, hogy nem kedvelem és kerüli a társaságom. Nekem az is jó, nem kell, hogy szeressen. A karkötőn azonban egy határozottan cuki kis dagicica fityeg majd egy macskamániás lány kezén, gyönggyel és labradorittal díszítve. Alapestetben azt mondanám, a macska díszíti a karkötőt, de macskásoknál a franc se tudja... 

Ez pedig a tesóm kedvenc (nevű) köve, amit már az irodában is összetett szóként ejtünk, annyira erős a Bubu hatása a malachittal (-tel) kapcsolatban.