Talán nem kellene már nagyon ömlengeni a nyárról, de fogok. Ha másért nem, azért, hogy a nemsokára következő hűvösebb napokon legyen hova visszanyúlni és legyen mit várni. Írtam már a nyaralásról, gyakorlatilag kimeríthetetlen tárháza az emlékeknek és élményeknek, egész szeptemberben minden nap születhetne egy bejegyzés. Nyugi, nem fog! Viszont nagyon jó mondjuk egy végtelenül hosszú és értelmetlen délelőttön meghallani a fejemben (jól van na, néha szólnak hangok...) Domján Lászlót, ahogy azt mondja: "Most képzeld azt, hogy ideális pihenőhelyeden vagy!" Agykontrollosoknak nem kell ezt bemutatni, de gondolom, mindenki számára értelmezhető az "ideális pihenőhely" fogalma agykontroll nélkül is. Nekem a kezdetektől egy olyasmi hely volt ez, mint ahol Galadriel megmutatja Frodónak a jövőt, csak zöldebben, vízesésesebben... szóval nem az, csak olyasmi. Egy ideje viszont nem ez a kép jelenik meg. Hanem a szinte üres reggeli tengerpart, a felkelő nap, a végtelen, nyugodt tenger, a zavartalan béke, és néhány (legalább fejben) ott töltött perc után újra van erőm a hétköznapokhoz. Pont ebből ne lett volna ékszer? :) És mi más, mint türkiz színű howlit? Nem egy olyan kis finom, aprócska, jelzésértékű ékszer, hanem igazán látványos, amit nem lehet nem észrevenni!
Mint oly sokakat, az egyik kedvenc költőmet is megihlette a tenger. Igaz, nem ez a part, de szinte mindegy is. Mi mással zárhatnám ezt a bejegyzést? Jó olvasást Szabó Lőrinchez!
Beszélgetés a tengerrel
Reggel óta ülök a parton
és nézem a hullámokat.
Mint csendes őrült, szakadatlan
fecseg a víz, nő és kicsap,
aztán függönyként lezuhog
a szirtről, ahol heverek,
és rögtön új rohamra indul
s játékát sohsem únja meg.
Minden percben vagy tizenötször
idehabzik a végtelen,
sebezhetetlen ölelése
ugrálva fut a köveken;
mint az idő, oly óriás
és oly puha az ereje,
nézem és oly kicsi vagyok, hogy
csak játszani tudok vele.
Hát játsszunk tovább, moss körül,
tenger, te hánykódó idő,
lüktesd föl rám perceidet,
örök-eleven temető;
az óra reggelt és delet
mér ki, tegnapot s holnapot:
saját magadban ringva te
az öröklétet mutatod.
Játsszuk, öröklét, a halált!
Szoktass a rosszhoz, játssz velem!
Partodon már évezredek
múltak el ép ily csendesen;
múljék el ez az egy nap is,
ez az egy ember, aki csak
vendégnek jött most messziről
és nézi hullámaidat.
Játsszunk, élet, te óriás,
örökkévaló őrület!
Tolmács nélkül is értem én
érthetetlen beszédedet:
magamnak vendég, neked annyi, –
neked még annyi sem vagyok…
Egy őrült fecseg és a másik
várja a lemenő napot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése