Elrabolva

Előre szólok, hogy ebben a bejegyzésben nem lesz ékszer (azokat kivéve, amiket a szereplők viselnek, az átlag 2 Panka/fő :D), sem színekről, sem kövekről nem lesz szó. De mivel nincs egy élmény-blogom, így időről időre itt osztom meg, ha történik valami, ami nem maradhat bennem. Mint ez a hétvége. 

(Csak zárójelben: mostanában ilyen-olyan okokból nagyon sokat gondolkodom barátságokon, emberi kapcsolatokon, hogy mi fontos és mi nem, hogyan alakulnak vagy nem alakulnak...) 

Még pénteken kezdődött a Drakula utolsó tánca című tánc-szín-játékkal, ami régen volt, nagyon hiányzó nagy beszélgetések alapja lett, köszönöm a lehetőséget Anna, a beszélgetéseket pedig mindenkinek, aki részese volt :) ! 

És folytatódott tegnap. A folytatás nem tegnap indult, hanem egy hónappal ezelőtt, mikor a világ legjobb volt kolléganőitől egy nagyszerű kerti bulin megtudtam, hogy mit fogok csinálni egy langyos júliusi estén. Igaz, nem pontosan...

Kényelmesen elegáns, élénk színű rúzs... úgy, hogy azt sem tudom, hova megyünk... ne mááár! Komoly energiákat mozgósítottam, hogy kiderítsem, miben sántikálnak (pláne, hogy a tesómat is bevonták a szervezésbe egy kicsit), gondoltam, gyerekjáték lesz megtalálni a gyenge pontot, ahol átjuthatok, de bármerre indultam, összezártak. Aztán föladtam és belenyugodtam a sorsomba, jöjjön, aminek jönnie kell. Kettő előtt néhány perccel körbeküldtem ezt a képet, hogy megfelelek-e a titokzatos kihívásnak, és mivel rendben találtak, elindultam.

Kék autó a helyén, ismerős arcok a  helyükön, eddig rendben van. Még jobban rendben lett, mikor beszereztünk egy üveg Laposát és néhány savas vizet meg jó kis töncsiket, hogy jó hideg fröccsel a kezünkben hagyhassuk el a várost. (Reni, ezért kárpótollak majd! :) Eleve a város elhagyásának ténye is megzavart, mert így kizártam néhány lehetőséget, ami a programmal kapcsolatban forgott a fejemben. A következő tippem a festői Kistelek volt, gondoltam, bejárjuk a sötét múlt helyszíneit, de nagy megkönnyebbülésemre gyorsan elhagytuk a kisteleki lehajtót is. Aztán a kecskemétit is, aztán Inárcsot is és egyszer csak Óbudán találtam magam. Azt hiszem, körülbelül itt adtam meg magam újra és hagytam, hogy sodródjak, amerre kitalálták, az utolsó pillanatokig nem derült ki, hova megyünk, mit csinálunk... 

Sem az, hogy a Stelázsiban foglaltak asztalt, 

sem az, hogy ha elmegyek mosdóba, elfoglalják a helyemet, 

sem az, hogy milyen vacsora utáni programot szerveztek... ezt nagyon komolyan csinálták. Már ott voltunk a helyszínen, bejutottunk, nézőtér, színpad, és egyszerűen fogalmam sem volt, mi fog történni. Jó, sejtettem, hogy koncert lesz, de hogy mi... Itt már nem bírtam magammal és gyorsan becsekkoltam Facebookon, hogy megtudjam, mi ott épp az esti program.:) 

Hihetetlen, amit Palya Bea művel a színpadon. Egyáltalán, az egész nő hihetetlen. Hogy szorul valakibe ennyi energia, gátlástalanság, nőiesség, tisztaság, tehetség...? 

Az este méltó befejezéseként még a Filozófusok kertjéből csodáltuk a várost és bénáztunk a fényképezéssel, de megszületett a mindent vivő "Csajok farmerdzsekiben bárhol" című műalkotás: 

Az év legjobb estéje volt, köszönöm, lányok!!!

Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ki (emlékszem, volt, akinek 3 puffasztott rizst vettünk...), de mikor elmondtátok, mi lett volna az A terv, nagyon örültem, hogy már sötét van és kifelé is tudok nézni az ablakon, mert elképzelni sem tudtam, hogy valakik így gondoljanak rám! 

Nagyon-nagyon köszönöm, Reni, Szilvi, Ági, Enikő, Ildi ! És a B terv is tökéletes volt!